Balázs Zoltán 1977-ben született Kolozsváron. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult színész és rendező szakon. Később Avignonban olyan világhírű rendezők és koreográfusok workshopjain vett részt, mint Anatolij Vasziljev és Josef Nadj, Párizsban pedig Robert Wilsontól tanult. Stuttgartban elvégezte a Union of European Theatres rendezőképzését. 2001-ben Budapesten megalapította a Maladype Színházat, a magyar főváros egyik legfontosabb független színházi műhelyét, amelynek ma is művészeti vezetője. Társulata és az általa rendezett produkciók rendszeresen szerepelnek fesztiválokon szerte a világon. Rendezett Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és Romániában is. Munkássága változatos és szerteágazó. Új színházi formákkal kísérletező előadásai számos díjban részesültek. A román közönség Temesváron, Nagyszebenben és Marosvásárhelyen találkozhatott a munkáival, ezen kívül két előadást rendezett a bukaresti Odeon Színházban a Fabulamundi Playwriting Europe projekt keretében: Elżbieta Chowaniec „Gardénia” című darabját 2018-ban, és Pier Lorenzo Pisano „A te érdekedben” című darabját 2019-ben.

Tamara Susoi: Színész, rendező, színházigazgató. Sokszor mondta, hogy nem ön választotta ezeket a hivatásokat: azok választották önt. Hogy történt mindez?

Balázs Zoltán: Csak úgy megtörtént. Kolozsváron születtem, de tizenkét éves koromig Máramarosszigeten töltöttem a gyerekkoromat. Olyan volt, mint egy titkos sziget, ahol elmerülhettem a kalandokban. Nagyszerű családom volt: bár sokszor éltünk át nehéz helyzeteket, azt láttam tőlük, hogy minden problémát meg lehet oldani humorral, figyelemmel, törődéssel. Lehet, hogy kezdetben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, de meg kell találnod a módját, hogy elérd a célodat. Ezt tanultam meg a szüleim és a nagyszüleim hozzáállásából, akiknek szereztem néhány kellemetlen élményt. Egyszer például megsértődtem, megszöktem, és két napig elő sem kerültem. Végül hazamentem, mert fáztam és éhes voltam, de nem a saját szobámba tértem vissza, hanem a pincébe. Onnan hallottam, ahogyan engem keresnek, és örültem, hogy fontos vagyok nekik. Akkor megértettem, hogy értékes vagyok számukra és hiányzom nekik. Aztán mivel fel-alá járkáltam a pincében, a nagyapám rám talált. Sosem felejtem el anyám arckifejezését. Nem tudta eldönteni, hogy megöleljen vagy elverjen. Az összes bonyolult érzés ott volt az arcán. Azt sem felejtem el, amikor anyám eldöntötte, hogy elhagyjuk Romániát: nem értettem, miért, mert az én szememben mindenünk megvolt. Elmentünk útlevélképet csináltatni. Azon a fotón is nagyon komplex érzelmek tükröződnek, mert dühös voltam, és nem hittem el, hogy ez megtörténik. Rengeteg érzelem sűrítődött egyetlen pillanatba. A gyermekkorom komplexitása és színei később is visszatértek. A szúfi filozófia szerint tizenkét éves korodig van lehetőséged megérteni a világot és azt, hogyan élhetsz benne. Az energia, amivel születünk, a félelem, a düh vagy a szeretet felé húz minket. Hogy milyen az energiánk, az rányomja a bélyegét az életünkre. Tudom, hogy én hajlamos vagyok a düh felé húzni, miközben elementáris kíváncsiság van bennem a világ és az emberiség megismerése iránt. Idővel rájöttem, hogy a művészet láthatatlan lehetőséget kínál számomra, amelyet kellő figyelemmel láthatóvá is tehetek. Amikor ezt megértettem, akkor megtaláltam az életcélomat, de ez csak azután történt, hogy elhagytuk Romániát és Máramarosszigetet. Akkor úgy éreztem, mindent elveszítettem, és nem maradt vesztenivalóm. Ez az érzés felszabadított. Körbestoppoltam Európát; különféle férfiakkal és nőkkel utaztam együtt. Svájcban egy asszony levessel kínált az otthonában, aztán szerzett egy másik sofőrt, akivel továbbmehetek, és így tovább. Akkor értettem meg a lehetőségek mechanizmusát. Ne ess pánikba. Ha éjszakára egy benzinkúton ragadsz, és senki nem vesz fel, akkor majd másnap reggel jön valaki. Sokkal könnyebb helyesen dönteni, ha nem pánikolsz, hanem használod a fejedet.

T.S.: Mit tanult az ilyen élményekből?

B.Z.: Anélkül, hogy további személyes élményeket emlegetnék, hadd mondjam el, hogy ezek a tapasztalatok megmutatták az utat nem csak az életben, hanem a művészet lényegéhez is: számomra ez az alapvető értékek keresését jelenti, amelyeket mestereink és szüleink már felfedeztek előttünk, kijárták az utat és learatták a gyümölcsöket. De jelenti a saját, korszerű értékek keresését is; hagyni kell, hogy a múlt, a jelen és a jövő természetesen és organikusan vezessen minket. Nem kell mindig akarni valamit: néha elég hagyni, hogy megtörténjenek veled a dolgok. Ami nem jelenti, hogy ne légy mindig felkészült és éber. Ha jön a lehetőség, erős jelenlétre lesz szükséged. Én folyamatosan készítem fel magam mentálisan erre a pillanatra – ezt az alapcsomagot hoztam magammal gyerekkoromból.

T.S.: Hogyan fedezte fel a színházat?

B.Z.: A színház fedezett fel engem. Nyolcadikos koromban el kellett döntenem, merre megyek tovább. Az irodalomtanárom azt mondta, úgy látja, művészeti iskolában lenne a helyem, ahol drámát is tanítanak. Felvettek, és tényleg jól éreztem ott magam. A szentesi tanáraimtól iránymutatást és a művészetek, különösen a színház iránti elköteleződést kaptam. Nem erőltettek ránk semmit, csak kreatív játékokon és gyakorlatokon keresztül neveltek nyugodt és reflektív gondolkodásra, amelynek köszönhetően figyelmessé váltunk a körülöttünk zajló változásokra. Ez nagyon tetszett. A színház új színt hozott az életembe.

T.S.: Olyan, mintha előbb kezdett volna el színházat csinálni, mint nézni.

B.Z.: Már akkor is jártam színházba, amikor Romániában éltem, de az igaz, hogy nem volt rám nagy hatással. Azért, mert – és ez ma is sok színházban zavar – kirakatnak tűnt. Közszemlére tettek, interpretáltak valamit. Általánosságban úgy érzem, hogy a színészek túl sok mimikát és gesztust alkalmaznak, mielőtt még szavakkal fejeznék ki magukat. Így nem marad túl sok tér a minimalizmusnak, az eszköztelenségnek. Gyerekkoromban nem a színház, hanem a cirkusz vonzott, mert ott rizikót és frissességet láttam. A művészek kicsit naivak, démoniak, elveszettek voltak; megőriztek valamit a varázslatból, ami gyerekként rögtön megfogott. Amikor hatévesen először mentem cirkuszba a nagyapámmal, a legjobban egy kövér kígyó tetszett, akivel egy kimerültnek tűnő nő különféle primitív trükköket adatott elő. Tátva maradt a szám! Voltak ott más művészek is, akik nem végezték különösebben jól a dolgukat, mégis, amikor hazamentem, azt mondtam: „Milyen jó lenne részese lenni ennek a világnak, akár akrobataként vagy bohócként, akár csak belekóstolni egy kicsit!” Másnap kora reggel csináltam magamnak egy szendvicset, és visszamentem a sátrukhoz. Már felpakolták a kocsikat; Nagybányára mentek tovább. Magukkal vittek, anélkül, hogy megkérdezték volna, kihez tartozom, vagy miért megyek velük, vagy hogy hazaküldtek volna. Amikor a családom felébredt és nem találtak engem, nagyon megijedtek, de nagyapám az előző esti arckifejezésem alapján kitalálta, mi történhetett, így visszament a sátrakhoz, csakhogy azok már nem voltak ott. Hívta a rendőrséget, akik a következő pihenőnél utolértek minket. Miután hazamentem, egy hónapig nem beszéltem a családommal, mert „ellopták” a jövőmet. A cirkusz nagyon vonzott engem a maga varázsával, egyszerre szent és profán világával. Aztán Szentesen a tanáraim és az általuk mutatott helyzetek segítségével megleltem valami hasonlót a színházban is.

T.S.: Sok rendező van, aki színészként kezdi a pályafutását, de amint rendezni kezd, feladja a színészetet. Önnek miért fontos, hogy játsszon is?

B.Z.: Nekem csak akkor fontos, hogy játsszak, ha van mondanivalóm. Ha a szöveg mondanivalója vagy gondolatisága csak rajtam keresztül tud megszólalni, akkor el kell mondanom. Ez volt a helyzet Viktor Kravcsenko „Én a szabadságot választottam” című szövegével. Egy sztálini, kommunista Szovjetunióban élő hivatalnok kiáltványáról van szó. Kravcsenko gyerekkorától kezdve kivételes mérnöki karriert épített, ám amikor tanúja volt a sztálini terror kimondhatatlan bűneinek, rájött, ez nem az a világ, amit ígértek. Disszidált Amerikába, és onnan segítette az orosz népet, a hangjával. Könyvet írt, és különböző tévé- valamint rádióadásokban beszélt. Trockijhoz hasonlóan őt is megölték, csak őt pisztollyal. Nagyon bonyolult élete volt, de van néhány közös pont az enyémmel. Harmincnyolc éves volt, amikor disszidált Amerikába. Én harmincnyolc évesen készítettem el a kétórás kivonatot 866 oldalas könyvéből. A haza elhagyása nagyon személyes téma számomra, ezért is akartam elmondani ezt a történetet. Különösen, mivel a könyv címe „Én a szabadságot választottam”. Egész életemben a szabadságot keresem: a személyes szabadságot emberként és alkotóként, de legfőképp a szellemi szabadságot.

T.S.: Gyakran hívják dolgozni színészhallgatókkal. Felfedezett valamilyen közös jellemzőt vagy érdeklődési kört a fiatal színészgeneráció körében?

B.Z.: Számomra a legnagyobb öröm olyan partnerekre találni, akikkel közösen ötletelhetünk. Lehet, hogy a véleményünk különbözik, de egymás megismerésének vágya, a világ gondjaival és kalandjaival való foglalatoskodás meghozza az étvágyat az élethez. Ez nagyon ritkán történik meg, különösen a kollégáim körében. Sokan kevés munkával érnek el nagy sikert. Így működik a világ: okosnak kell lenni. A színészhallgatók hamarabb tanulnak meg okosnak lenni, mint hogy megtanulnák a mesterséget, a módszereket, a színészi vagy a rendezői hivatást. Ez engem zavar, és ezért nagyon ritkán tanítok színészi karokon. Egyszerűen nem látom a hallgatók fejlődését. Vizet öntesz az egyik irányba, és a másik irányba folyik el. Bizonyos értelemben megértem őket: ilyen a mai színházi világ. Mindenkinek gyorsan meg kell találnia a helyet, ahol megmutathatja magát. Ráadásul sok különböző tanáruk van másfajta ízlésvilággal, akik mind a saját szemszögükből adják át a hivatást. „Én így csinálnám... én így csináltam...” Kevesen képesek különféle stílusokat képviselni színészként, vagy rendezőként új irányba terelni egy társulatot. „Nézd, Wilson így csinálná, vagy Vasziljev, vagy Nadj, stb.”. Nekem szerencsém volt, mert tanulóéveim alatt volt lehetőségem Magyarországon és Párizsban is nyitottabb, integratívabb mesterekkel együtt dolgozni.

T.S.: Nagyon kedveli a „találkozás” szót. Társulata, a Maladype neve is „találkozásokat” jelent lovári nyelven. Milyen találkozások határozták meg művészi és emberi útkeresését?

B.Z.: Az első fontos találkozásom – de erre csak évekkel később jöttem rá – akkor történt, amikor templomba mentem a nagyanyámmal. Láttam ott egy imádkozó apácát. Én is letérdeltem, és megpróbáltam provokálni. Mennyire mélyült el valójában az imában? Biztosan észrevesz, és kinyitja a szemét. Tetszett a gondolat, hogy egy apácát provokálok. Fél szemét kinyitotta, kacsintott, aztán újra becsukta. Csak később értettem meg, hogy ez azt jelentette: „Látod, gyermekem, tudom, hogy figyelsz, de most beszédem van valaki nagyon fontossal. Miután befejeztem a beszélgetést a Jóistennel, foglalkozom veled, és játszhatunk.” És tényleg: miután befejezte az imádkozást, nekem adott egy kis szentképet.

T.S.: Milyen értelemben volt fontos ez a találkozás színházi emberként?

B.Z.: Akkor, mondhatni, ez csak egy buta játék volt, de jóval később rájöttem, milyen fontos találkozás volt ez az életemben, mert megértettem általa, mit jelent két különböző dimenzióban jelen lenni színészként a színpadon: egy objektív és egy szubjektív dimenzióban. Megértettem, hogy mindig elsőbbséget élvez az általad életre keltett karakter alapproblémája. Ugyanakkor sosem szabad elfeledkezni a közönségről, aki téged néz. Vagyis én vagyok a közönség, és az apáca a színész. A színésznek a karakterében meg kell oldania egy fontos ügyet a partnereivel, „istennel”. De mindig tudnia kell, hogy egy „gyermek” figyeli, aki arra vár, hogy az „ima”, a probléma kibontakoztatása után megmutassa személyes reakcióját. Ezért volt ez fontos találkozás, amelyet aztán sok másik követett nagyon intelligens emberekkel. Például egy nagyon különleges emberrel; Magyarország talán legnagyszerűbb színházi kritikusával, Molnár Gál Péterrel, aki a legelső előadásomtól követte a pályámat, egészen néhány évvel ezelőtti haláláig. Ő értette, merre tartok, és elemzéseivel a közönségnek is segített megérteni. Követte a fejlődésemet színészként és rendezőként is, ami manapság nem gyakran fordul elő. Nagy szerencsém volt néhány magyarországi tanárommal, és még inkább azokkal, akiktől Franciaországban volt lehetőségem tanulni: Robert Wilsontól, Anatolij Vasziljevtől, Josef Nadjtól és Isabelle Huppert-től. Mindegyik más világ volt, és mindnek megvolt a szerepe az életemben. Például Robert Wilsontól megtanultam, hogy egy rendező nem tíz év alatt bontakozik ki. Az első rendezéseddel lerakod a névjegyed: megmutatod magad, és azonnal nyilvánvaló, hogy gondolsz valamit a világról, vagy sem. Ha egy rendezőnek nincs határozott véleménye a világról, akkor tíz év múlva sem lesz. Lehet, hogy több lesz ebből és kevesebb abból, de az első rendezésed megmutatja, ki vagy. Mint mondtam, nem színész akartam lenni, hanem akrobata bohóc. Nem sikerült, mert a családom rám talált, és visszavittek. Rendező sem akartam lenni, de mégis így alakult a színház iránti szenvedélyem és egy személyes szenvedély miatt. Budapesten, az egyetemen megkérdezték tőlünk, mit csinálunk, amikor nem próbálunk. Minden osztálytársam mondott valamit: moziba járnak, olvasnak, szeretkeznek stb. Én akkor egyedül voltam Budapesten – édesanyám akkoriban Amerikában élt, és a család többi része is szétszóródott –, és érdeklődni kezdtem a portugál költő, Pessoa iránt, akinek nyolcvanhárom személyazonossága volt. Annyira tetszett a világa és a gondolkodásmódja, hogy miután elolvastam a könyveit, saját szórakoztatásomra elkezdtem írni egy szkeccset, egy darabot, vagy nem is tudom, mit – az egész nagyon töredékes volt – arról, hogyan találkoznak a különböző identitásai. Elmondtam a drámaprofesszoromnak, hogy ezzel foglalkozom, őt pedig nagyon érdekelte a dolog, és ragaszkodott hozzá, hogy meg akartja nézni a szöveget. Vonakodva adtam át neki, másnap pedig felhívott a nagyszerű színész, Jordán Tamás, aki akkor a Merlin Színház, egy fontos kísérleti műhely igazgatója volt. Csodálkoztam, hogy eljutott hozzá az írásom. „Imádom Pessoát. Én vagyok a Portugál-Magyar Irodalmi Klub elnöke, és pontosan ilyen darabokra és rendezőkre van szükségünk.” Megmondtam, hogy én nem vagyok rendező. „Nem számít. Készítsd el a koncepciódat, mi kifizetjük a színészeket, akikkel dolgozni szeretnél, és ősszel megrendezed a darabot.” Mindezt az első beszélgetéskor. Azt mondtam magamnak: miért ne próbálnám meg? Megrendeztem a darabot; nem tudom, hogyan és miért, de sikeres lett. Sok színész és rendező eljött megnézni.

T.S.: És így lett rendező.

B.Z.: Sosem felejtem el, hogyan lettem rendező. Másodéves voltam a színész szakon az egyetemen, amikor az osztályfőnököm szólt, hogy három órakor bejönnek az órámra, és átvisznek a rendező-felvételire. Mondtam, hogy nem akarok menni, nem vagyok felkészülve, és különben is próbám van. De ők erősködtek, így végül elmentem, nagyon dühösen, hogy belekényszerítenek egy nemkívánatos helyzetbe. Nagy rendezők ültek a bizottságban. Megkérdezték, miért akarok rendező lenni. Megmondtam, hogy nem akarok az lenni, azt sem tudom, hogy kerülök ide, nem én akartam, de azt mondták, jöjjek el. Megmondtam, hogy színész akarok lenni, bár eredetileg bohócnak készültem. „Szereti a cirkuszt?” – kérdezték. Erre elkezdtem lelkesen mesélni a cirkusz világáról. Félóra múlva azt mondták, „Köszönjük.” Visszamentem a próbámra, és örültem, hogy lezártam ezt a témát. Nem sokkal később közölték, hogy várnak a rendező szakon. Úgy kerültem oda, hogy nem is akartam. De sokan dolgoztak azért, hogy lehetőségem legyen rendezővé válni.

T.S.: És hogyan lett huszonhat évesen színházigazgató, amikor megalapította a Maladype Színházat Budapesten?

B.Z.: Sok színház hívott, mert érdekes és szokatlan voltam. Ez még nem az a korszak volt, amikor a színházigazgatók féltek a másként gondolkodó, progresszív alkotóktól. Mivel különleges voltam, ezért vonzó is. De nem mindegyik ajánlat tetszett. Némelyikről tudtam, hogy ha elfogadnám, kettőkor be kellene fejeznem a munkát, mert a színészeket el kell engedni a tévébe vagy a rádióba. Nekem más elképzeléseim voltak a munkáról. Napi tíz-tizenegy órákat akartam próbálni a színészekkel. Mivel nem találtam ilyen lehetőséget, és közben Párizsba is visszahívtak, végül elfogadtam a Bárka Színház ajánlatát, amelyet akkor alapítottak egy impozáns épületben, alakítható térrel. Az igazgató színészként szerződtetett, de rendezőként is számított rám. Rómeóként debütáltam, de közben megrendezhettem az első előadásomat, a Teomachiát Weöres Sándor, egy igen absztrakt író műve alapján. Amikor az igazgató megnézte, azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy nem ér meg két előadásnál többet, de ha ezt akarod...” Kronosz, a főszereplő barbár férfi szerepére egy igazi hírességet, Béres Ilonát választottam, aki akkor hatvannégy éves volt. A koncepcióm szerint a darab második felében visszafelé beszélt. Tehát például nem azt mondta, hogy „nagy fekete vihar”, hanem „rahiv etekef gyan”. Rengeteg szöveget kellett megtanulnia, de Ilona elvállalta. Azt mondta nekem: „Nézze, Zoltán, ha valamit meg kell csinálnom, nem nézek vissza.” Sokat tanultam ebből a kijelentésből. Szerencsém volt, hogy vele és egy remek csapattal állíthattam színpadra a darabot. Az előadás hatalmas sikert aratott. Ez volt a színészi és rendezői karrierem kezdete a Bárkában, ahol nem sokkal később együtt dolgozhattam Tim Carrollal, a londoni Globe Színház akkori igazgatójával. A Hamletet állítottuk színpadra sok improvizációval, minden este más szabályok szerint.

T.S.: Ez mit jelent pontosan?

B.Z.: A közönség tárgyakat és zenéket hozott magával, a partnereim pedig nem tudták, melyik szerepet fogják játszani egy adott este. Én tudtam, hogy Hamlet leszek, de nem tudtam, mikor kivel állok majd szemben. Hamlettel való találkozásom rengeteg kérdést, kockázatot és elvárást hozott magával – stabil szellemi állapotban kellett lennem, készen a változásokra. Ahhoz, hogy megértse a rendezői utamat, és hogy mennyiben segítette ezt a színészi tapasztalatom, hadd meséljek el egy történetet, amely a Hamlet egyik előadásán esett meg. A darab csúcspontja volt soron: a „Lenni vagy nem lenni”-monológ. A partnereim elmondták a szövegüket, és nekem be kellett volna lépnem, de ekkor rájöttem, hogy nincs semmim: nincs kellékem, nincs trükköm. Ott álltam, és üresnek éreztem magam. Mondtam magamnak, hogy profi színész vagyok, és a közönség rám vár. „Nyisd ki a szád, és beszélj. El tudod mondani a monológot: van hangod, fel tudod építeni, csak nem vagy jelen. Szólalj meg, már egy teljes perc eltelt. Csakhogy hazudni fogsz. Szólalj meg, ne szólalj meg.” Ezután a zavarodottság után a nézőkhöz fordultam, és azt mondtam: „Elnézést, de szükségem van két percre; fáradt vagyok.” Nem tudom, hogy voltam képes ezt mondani: a közönség még sosem hallott ilyesmit. Egy perccel később belekezdtem a monológba; szóról szóra haladtam, és a közönség tanúja volt egy nagyon személyes pillanatnak. Miután befejeztük az előadást és hazamentem, az járt a fejemben, hogy utálhattak a kollégáim abban a pillanatban. „Mit csinál ez a fiú? Teljesen amatőr. Elrontja a jelenetet.” Nagyon szégyelltem magam. Azt gondoltam, reggel elmegyek az igazgatóhoz, bocsánatot kérek és felmondok, hiszen ez dilettantizmus volt a részemről. De aztán belegondoltam, miért is csináltam így. És rájöttem, hogy azért, mert tényleg fáradt voltam. És miért? Mert tényleg a teljes figyelmemet Hamlet problémájának szenteltem. Hamlet problémája, hogy az apja szelleme tényleg létezik-e, és ha igen, megölheti-e Claudius-t. Ez kimeríti. Azzal, hogy személyesen átadtam magam Hamlet problémájának, kimerítettem saját magamat. Mire a monológhoz értem, már képtelen voltam összeszedni az erőmet a beszédhez. Szellemileg elfáradtam, éppúgy, ahogy Hamlet is elfárad, mert egyfolytában ugyanazon a problémán rágódik. Egy színésznek azonban mindig készen kell állnia, mint egy Duracell-elemnek, aztán... „a többi néma csend.” Rájöttem, ha egy színész tényleg figyel, nem véletlenül történnek vele ilyen dolgok. De nem minden színházi helyzet és nem minden előadás engedi ezt meg. Ehhez megfelelő társulatot és megfelelő körülményeket kell találni, ahol létrehozhatod a saját színházi nyelvedet. Ekkor már hét éve vezettem a Maladype Színházat. Változtattam a társulaton és a koncepción is, megrendeztem a Leonce és Lénát. A darabban huszonöt jelenet van, és mi mindegyiket négy verzióban készítettük el. Így száz jelenetünk volt, és amikor elkezdtük az előadást, a színészek nem tudták, mely jelenetek kerülnek sorra aznap. Mindegyik jelenetnek volt egy címe – például „Mission Impossible”, vagy a „cseh robot” –, így amikor bemondtam a címet, a színészek tudták, melyik jelenet következik. Kizárólag bambuszrudakkal dolgoztunk tatamiszőnyegen. Olyan volt, mint egy fehér lap, amelyre jól szerkesztett helyzeteket építettünk bambuszból.

T.S.: Hogyan zajlott az előadás?

B.Z.: Elmondtam a közönségnek az általam felajánlott verziót, aztán megkértem őket, hogy válasszanak egyet a másik háromból. Így sosem volt két egyforma előadásunk – a variációk száma végtelen volt. Az előadás vége volt a legérdekesebb, ahol Büchner azt írja, hogy Leonce és Léna végre találkoznak Popo királya előtt, de álarcban. Amikor leveszik az álarcot, felismerik egymást. Mindketten akkor látják egymás arcát először, de felismerik a hangot és az illatot, amellyel már találkoztak éjszaka az erdőben. Tudtam, ha ezt a jelenetet két színésszel csinálom meg, akkor az ő gesztusuk hazugság lesz, hiszen jól ismerik egymást. Hogyan ragadhatnám meg ezt a pillanatot úgy, hogy friss és törékeny legyen? Rájöttem, ha a színpad két oldalára ültetem a közönséget, akkor a két ellentétes oldalon ülők biztosan nem ismerik majd egymást. A színészek minden este választottak egy férfit és egy nőt a közönségből, a színpadra vezették őket, és az utolsó jelenetben ők lettek Leonce és Léna. Az ő egyszerű, emberi, organikus reakciójuk megismételhetetlen volt. És ez így történt Magyarországtól Hollandiáig, Amerikától Iránig. Ha nem lett volna az a nagyon személyes élményem a Hamletről; ha nem dolgozhattam volna egy olyan kivételes rendezővel, mint Tim Carroll; ha nem a Bárka Színházat választottam volna, ahol ezek a lehetőségek megvalósultak; ha nem lettem volna hálás és nem folytattam volna folytonos dialógust saját magammal, és nem vontam volna le a megfelelő következtetéseket; ha nem dolgozhattam volna saját társulattal, ahol formálhatom és megmutathatom a színházi nyelvemet, akkor sosem lehettem volna olyan szabad művész, amilyen lenni akartam. És ez nem országtól vagy színháztól függ, ez főként rajtam múlik. Ha tényleg szabad lehetek, akkor segíthetek más művészeket, az engem meghívó országokban és színházakban dolgozó kollégákat.

T.S.: Hogyan jellemezné a saját színházi nyelvét?

B.Z.: A kíváncsiság színházaként. Nagyon kíváncsi vagyok, szeretek személyes pillanatokat, verbális vagy nonverbális gesztusokat találni, amelyek által folyamatos együttműködést folytatok a felkínált szöveggel, és különösen a különböző művészeti stílusokkal. Nagyon inspirálnak a társművészetek: a különböző mozgásstílusok, a zene, a cirkusz és a film művészete. Rendeztem operát és bábelőadást is. A művészetek összetettsége ad kitartást és étvágyat, hogy sokkal nyugodtabban és szabadabban tudjam kezelni a színpadi helyzeteket más rendezőknél. Vannak rendezők, akik két-három előadást is megrendeznek ugyanabban a stílusban. Így felkínálják a közönségnek és a kritikusoknak a lehetőséget, hogy jobban megismerjék őket. Két-három találkozás után tudom, mit fogok látni, ha elmegyek egy bizonyos rendező előadására. Akiket hozzám hasonlóan jobban vonz a kockázat, a változás, valamint a különböző témák, formák és tartalmak, azok nem adják meg ezt a lehetőséget. Amikor a közönség kezd hozzám szokni, megváltoztatom a stílusomat, és újra meg kell ismerniük. Aztán újra megváltoztatom a színházi nyelvemet. Nem akarom ugyanúgy megrendezni Jean Genet „Négerek” című darabját, mint ahogy Maeterlinck „Pelléas és Mélisande”-ját rendeztem. És nem akarom ugyanúgy megrendezni „A vámpír” című operát Rennes-ben, mint ahogy Gilbert és Sullivan „A Mikádóját” rendeztem Budapesten, vagy „A mester és Margaitát” Nagyszebenben, vagy a Gardéniát az Odeonban. Más társulatok, más országok. Az író, a történet, a nyelv, a dramaturgia, a ritmus mind más. És persze az összes fonál az én kezemben fut össze. Ez szerencsejáték, de kreatívnak és lendületesnek kell lennem. Ezért kívánom azt, hogy továbbra is olyan kíváncsi tudjak maradni, mint az előző tizenkét évben.

T.S.: A zene nagyon fontos elem az előadásaiban. Miért használt operaáriákat a Gardéniában?

B.Z.: Egyszerűen azért, mert újabb réteget, dimenziót ad a négy generáció nőtagjairól szóló történethez. A viszonyaik más értéket kapnak, ha Mozart, Strauss, Puccini vagy Wagner darabjai által is kifejeződnek. Persze ez a színésznők képességein is múlik. És mivel négy nagyon tehetséges színésznő (Antoaneta Zaharia, Paula Niculiță, Simona Popescu és Mădălina Ciotea) – illetve Ioana Mărcoiuval együtt most már öt – szerepel az előadásban, akik fizikálisan, mentálisan, szellemileg és hangilag is nagyon felkészültek, ezért vétek lenne nem kihasználni az adottságaikat. A koncepcióm találkozott a tehetségükkel, de az is bátorított, hogy szívesen szálltak be a játékba, jól fogadták és jól alkalmazták.

T.S.: Mi inspirálta „A te érdekedben” című előadás díszletét?

B.Z.: Tel Avivban jártam egy fesztiválon, és a tengerhez tartottam, de végül nem jutottam el odáig. Az egyik utcában, egy ház udvarán láttam egy lerobbant csónakot. Gyönyörű, fekete, patinás csónakot, amelynek története van, és ott állt elhagyatottan. Annyira megragadott, hogy lefotóztam. Ez a fénykép lett az inspirációm a díszlethez. Rájöttem, hogy erre a családra nagyon ráillik az „egy csónakban evezünk” mondás. Ezért a hierarchia az én elképzelésemben vertikális, horizontális és mélységi. A viszonyaik és az azokban bekövetkező változások rögtön láthatóvá válnak. A díszletnek ugyanúgy személyes dramaturgiája van, mint a zenének, a szövegnek, a világításnak. Komplex, de minimalista művészet. Ha a Gardénia és A te érdekedben stílusát kellene meghatároznom, azt mondanám, minimalista-monumentális. Monumentális témák minimalista formában. Redukció, amelyben minden mozdulatlannak tűnik, közben lehetőséget ad a színészek lelkében és elméjében lezajló erős mozgásokra.

T.S.: Milyennek látja az Odeont a többi színházhoz képest, ahol dolgozott?

B.Z.: Elfogult vagyok, és őszintén mondom, hogy jól érzem magam itt. Nem véletlenül jöttem vissza többször. Jó érzéssel tölt el, amikor tudom, hogy Bukarestben, az Odeonban fogok dolgozni. Nem kell izgulnom, hogyan fognak fogadni, honnan fogunk elindulni. Ismerem a színház színészeit, és tudom, hogy tiszteljük egymás tehetségét és energiáját. Inspirál és felszabadít az igazgatóság vágya, hogy valami mást és újat mutassanak be általam, egy külföldi vendégrendező által. Még sosem csalódtam a művészi és a technikusi csapatban, és azokban, akik létrehozzák a személyes kapcsolatot köztem és a színház között. Ez egy olyan társulat, amely vágyik rá, hogy valami szokatlant és minőségit hozzon létre. Ez a hozzáállás nagyon fontos a hozzám hasonló alkotók számára. Ha lesz lehetőségem, máskor is szívesen dolgoznék itt; nem holnap vagy holnapután, de örömmel fognék valami újba azokkal, akik belevágnának velem egy szokatlan kalandba. Szívesen rendeznék a nagyszínpadon is – talán azt a darabot, amelyről akkor beszéltem az igazgatósággal, amikor legelőször meghívtak rendezni az Odeonba.

Tamara Susoi, B-CRITIC, 2020